Mikor azt kérdezik, hogyan jöttem össze Juliettel, általában annyit szoktam mondani, épp mindketten a világot utaztuk körbe az egyetem után, és Mexikóban, egy hostelben találkoztunk. Persze Juliet ilyenkor gyorsan kiigazít, valójában megmentettem az életét, amivel az agyamra megy, mert egyrészt nem szeretek kérkedni, másrészt meg már halálra unom a sztorit. Úgyhogy még egyszer, utoljára elmondom, de aztán tényleg nem akarok többet hallani róla, capeesh?
Szóval ülök egy lepukkadt Mexikói taverna koszos bárpultjánál és épp egy tequilát nyalogatok, amikor megérkezik egy szőke, napbarnított álomnő és szállást keres. Persze az összes hím rajta legelteti a szemét, de a helyieknek azért tudják, hogy esélyük sincs nála, és azt is megtanulták, jobb békén hagyni ezeket a hátizsákos világutazókat. A csajszi kedvesen mosolyogva, tört spanyolsággal elcseveg a taverna tulajával, kivesz egy szobát, majd miután lerakta a cuccait, lejön, és mivel én vagyok az egyetlen európai, persze velem kezd el beszélgetni. Na, ő volt Juliet Ryan, személyesen.
A beszélgetésünket most mellőzném, mert csak az addigi utazásainkról esik szó, ki merre járt, mit látott, hová érdemes menni, ilyenek. A sztori ott kezdődik, amikor egy kifejezetten szimpatikus helyi amígó is odakeveredik hozzánk, és pókerezni invitál minket. Ha a világot járod, általában kapva kapsz az ilyen lehetőségeken. A világjárás magányos szakma, egy-két hónap alatt az ember agyára megy az egyedüllét, és kifejezetten nehézségekbe ütközik a helyiekkel megtalálni a közös hangot. Vagyis Juliettel szívesen csatlakozunk a sarokban ülő társasághoz. Aprópénzért játszanak, az a néhány peso nem számít, még ha valójában nem is vet fel a pénz.
Tudni kell, én nem vagyok egy nagy pókerjátékos. Az embereket könnyen tudom olvasni, nem ezzel van a baj, viszont a sok statisztika, a nyerési esélyek számolgatása már végtelenül tud untatni. Tehát én tényleg csak a móka kedvéért szállok be… illetve a szőke csajszi miatt, aki egyre inkább kezd megtetszeni, így ha mással nem is, legalább ezzel elmélyítem bimbódzó kapcsolatunkat.
Juliet viszont, na ő, tarol a pókeren. Az összes harcsabajszos amígót az orránál fogva vezeti. Az embereinket ez cseppet sem zavarja, sőt, még meg is tapsolják, valahányszor megnyer egy komolyabb kört. Elég hamar nyílvánvalóvá válik, hogy nincsenek egy súlycsoportban, de a mexikóiakat ez nem érdekli, lelkesen dobálják be neki a pesójukat, még a legidétlenebb és esélytelenebb lapjárások esetén is.
Aztán, egy különösen nagy kaszálás után (értsd: egy csokis McFreeze ára) az egyik amígó, aki addigra már ott ül közvetlenül Juliet mellett, előáll azzal, hogy a señorita segítségét kéri, mert csak a señorita tud rajta segíteni. Mivel Hulieta (értsd: Juliet) spanyolja már kevés ehhez a szinthez, ezért beszállok fordítani neki. Az amígó, aki Huanként mutatkozik be, először láthatóan nem örül nekem, de amikor rájön, hogy másképp nem fog tudni szót érteni Juliettel, elfogadja az események ilyetén való alakulását.
Mint kiderül, arról van szó, hogy Huan nagyon sok pénzt vesztett pókeren, mert leült egy helyi ültetvényessel játszani, aki kvázi kiforgatta a fél vagyonából. Ezért esdekelve, muchos gracias arra kéri Hulietát, segítsen neki visszaszerezni a pénzt.
Ekkor már a többi játékos is szegény Huan történetén zúgolódik. Lejön, hogy mind nagyon utálják az ültetvényest, és sajnálják szegény Huant. Pár perc alatt rögtönzött kupaktanács ül össze, és amennyire a pergő spanyol diskurzusból össze tudom rakni, arról van szó, ők majd szívesen asszisztálnak Huan és Hulieta bosszújához. Értsd: cinkelt lapokkal játszanak majd, és direkt úgy irányítják a lapjárást, hogy Juliet minél több pénzt tudjon kiszedni pinche Marióból, a gonosz ültetvényesből.
Eddigre persze már van bennünk elég alkohol, így Juliet is gond nélkül belemegy a játékba. Amúgy kábé ekkorra áll össze bennem, hogy ez a lány egy angyal, ott segít a bajbajutottakon, ahol tud. Gyorsan az emlékezetembe is vésem az információt, mert valószínű a szexi tépett farmernadrágját is akkor veszi csak le, ha ezzel a lelki üdvömet mentheti meg.
A társaság Huan vezetésével átmegy egy közeli haciendába, ahol külön berendezett póker-szoba fogad minket, mindenki izgatottan készül az eseményre, előkerül még pár arc, köztük egy szikár, sasorrú fazon, Escobar, akit profi krupiéként mutatnak be, meg egy nagydarab, borostás fickó, aki csak áll a sarokban, de Huan biztosít minket róla, hogy jó fiú, vigyázni fog ránk, ha Marió problémázna. Majd az amígók összedobják mindenüket: ekkor az aprópénz helyett valódi amerikai zöldhasúak kerülnek elő, több ezer dollár halmozódik fel Juliet előtt, aki tágra nyílt szemekkel rakja el pénzt a játékhoz. Nekem is adnak pár rongyos százast, szigorúan, vagy hatszor elmagyarázva, mindet el kell veszítenem Marióval szemben.
Nó problémó, úgysem az én pénzem.
Aztán nemsokára megjelenik a hírhedt Marió is, fekete ingben, hátrazselézett hajjal meg arany fogkoronákkal, ahogy azt ültetvényeséknél szokás. Huan rögtön hajbókolni kezd neki, majd áradozva bemutatja neki Julietet, majd engem is. Marió kézfogása olyan, mintha egy angolnát markolásznék, hideg és puha, szinte kicsúszik az ujjaim közül. Pókerezni, na azt viszont szeret, tört angolsággal adja elő, ez az ő szenvedélye, minden lehetőséget megragad, hogy új játékosokkal játszon. Juliet ekkor előveszi a rábízott pénzt, megszámolják, de Marió legyint csak, nagyvonalúan húz elő egy annál sokkal nagyobb köteg dollárt a zsebéből.
Kezdetét veszi a nagy játék, hoznak is rögtön egy kör tequilát, de Juliet már feszült, nyerni akar, szegény Huanon segíteni, közli, hogy ő már csak diétás kólát hajlandó inni aznap este. A mehíkóiak méltatlankodnak egy sort, de aztán elfogadják, pár perc és ott is terem a diétás kóla. Én persze kemény legény vagyok, lehúzom a tequilát sóval meg citrommal, mint a nagyok.
A pókerjátszma pontosan úgy halad, ahogy Huan ígérte: Juliet sorra nyeri a köröket, egyszerűen nem tud veszíteni. Marió először csak nevet a dolgon, aztán egyre inkább megkomolyodik az arca, szivarra gyújt, elmélyülten koncentrál.
Kikerül az asztalra egy király meg két tizes. Márió rögtön betol vagy ötszáz dollárt, amiből egyértelmű, minimum egy király van a kezében. Hogy Julietnél mi lehet, azt nem látom, de természetesen megadja a tétet, persze nem licitál rá, nehogy túl mohónak tűnjön. Márió végre nyeregben érezheti magát. Újabb forduló – csak egy ötös jön. Márió attól még tolja be a pénzt. Juliet tartja. Majd lekerül az ötödik lap is: még egy király. Vagyis minimum full house-szal, azaz három királlyal és két tizessel ül az ültetvényes; naná, hogy emeli a tétet vagy kétezer dollárig. Escobar remegő kézzel tartja a kezében a paklit. Egy pisszenés sem hallatszik a haciendában, még a verandán zümmögő böglyöket is hallani.
Juliet tartja – és ráemel még ezer dollárt.
Márió erre aztán úgy szívja a szivarját, hogy még a szeme is kigúvad. Vajon mi a büdös franc lehet a szöszke kezében, ami üti a három királyos full house-szát? Hát, ehhez be kell tolnia még ezer dollárt, ha meg akarja tudni. És persze meg akarja.
Vesztére, mert Juliet pironkodva lerak két tizest. Ami bizony négy tizest, azaz pókert jelent, és bizony üti Márió barátunk három királyát.
Me cago ne la mierda és me toca los cojones, vagyis ’szarok rá’ és ’ezzel most tökön ragadtál’ hogy Márió barátunkat idézzem.
Viszont körülbelül ez az a pont, ahol kezdem furán érezni magamat. Mármint spiccesnek már amúgy is spicces voltam, de ekkor szédülni kezdek és egyre nehezebben tudok csak koncentrálni. Úgy két kör alatt minden pénzemet elvesztem, de még ebben sem vagyok biztos, mert egészen konkrétan fogalmam sincs, hanyadik körnél tartunk. Forog velem az egész szoba.
De még ekkor sem esik le, hogy gáz van.
Nem, mert vigyorogva figyelem a pókerjátszmát, ahogy Juliet megkopasztja a mehíkói ültetvényest. Persze néha ő is veszít, hogy ne legyen olyan feltűnő, de közben egyre nagyobb tétekben játszanak, már tízezer dollárok jönnek-mennek, Márió már a második köteg pénzét rakja ki az asztalra.
Escobar, a krupié, már gyöngyöző homlokkal keveri a paklit. Huan minden idegszálával Julietre figyel. Még a sarokban álló tagbaszakadt amígó is az asztal felé nyújtogatja vastag bikanyakát.
És ekkor elfogy Juliet diétás kólája.
Huan persze rögtön ugrik, intézkedik, és újat hoznak neki. Nekem meg még egy kör tequilát, a vállamat veregetik, a kezemet tartják, sót szórnak rá, citromot adnak a számba, ugyan igyak már a nagy izgalomra.
Na ez az a pont, ahol megfagy az ereimben a vér.
Mert a szédülés ellenére kiszúrom, hogy a doboz kóla, amit felszolgálnak neki, nyitva van.
Mármint előre ki van nyitva.
Az első doboz kólát még érintetlenül hozták oda neki.
Rögtön eszembe jutnak az egyetemen hallott rémtörténetek azokról a lányokról, akiket az italukba csempészett kábítószerekkel kiütöttek egy-egy buli alkalmával, és öntudatlan állapotban látták el a bajukat. Bár velem még sosem történt ilyen, ezen a ponton nyílvánvalóvá válik számomra, hogy nem részeg vagyok, hanem me toca los cojones, most az én tököm szorongatja valami ayahuasca-s lötyi. A tequilába rakhatták bele, amit érkezésünkkor adtak. Juliet egyetlen mázlija az volt, hogy diétás kólát kért. De a második körre már ezt is megoldották.
A nyuszeszíta ekkor a kóláért nyúl, amit látva elönti a szervezetemet az adrenalin, az agyam felpörög, valami csodával határos módon sikerül legyűrnöm a fejemben zajló sámándobolást.
– Adj egy csókot, te drága! – nyögöm be, és cuppanós puszit nyomok Juliet arcára. Őt ez persze váratlanul éri, elhúzódik tőlem. Nekem viszont sikerül pont úgy lendítenem a karomat, hogy kilökjem a kezéből a kólásdobozt, és a kóla végigcsorogjon az asztalon.
Erre aztán persze lesz nagy Pinche, Nina meg Santa Maria, dühös tekintetek villognak körülöttem, egy kéz durván lenyom, vissza a székemre, és vagy öten ugranak a pókerasztalt törölgetni.
Juliet szemrehányóan néz rám.
Én csak annyit merek odavetni neki az orrom alatt, azt remélve, hogy az amígók nem jártasak az angol szlengben:
– Épp kiütnek valami szerrel, cica! – Majd, a figyelmet elterelendő, felkurjantok: – Imádom, hát ő a póker királynője!
Juliet szeme tágra mered, és bár látom, hogy nem hisz nekem, de mikor kihozzák a következő (szintén felnyitott) kólát, már nem mer beleinni, úgy tesz, mintha a póker kötné le minden figyelmét.
Nekem eddigre, az adrenalinnak köszönhetően, összeáll a kép. A pókerszoba kijáratát elálló tagbaszakadt verőlegény nem Márió, hanem miattunk van ott. Huan nem valami szegény farmer, ahogy Márió sem ültetvényes. Valamint Escobar sem úgy keveri a lapokat, hogy Márió legyen megkopasztva.
Nem, uram, ha itt valakik meg lesznek kopasztva, azok bizony Juliet meg én leszünk.
Az egész egy brilliánsan begyakorolt és kivitelezett színjáték csupán.
Te vagy Márió, a gazdag ültetvényes (és tudjuk, mit termesztesz). Néhány embered folyton a helyi krimókban lóg, az ostoba pénzeszsák európai utazókra várva. A csali az ártatlan pókerjáték a tavernában, de már azt is cinkelt lapokkal játsszák, hogy elhitessék a naív turistákkal, mennyire jó pókeresek. Aztán a szegény Huan előáll a meséjével, aminek az a lényege, hogy elaltassák a delikvens gyanakvását: úgy verik át, hogy az végig abban a hiszemben van, ő ver át téged. Jöhet az alkohol, na meg a kemény drogok. Neked innentől semmi más dolgod nincs, mit végigcsinálni az előadást, egyre nagyobb téteket betolni, egész addig a pontig, amíg…
Amíg hirtelen elő nem állt az a helyzet, hogy Juliet előtt ott áll húszezer dollár. Márió viszont elővesz még két köteg pénzt, és betol negyvenezret. Juliet meg persze abban a hiszemben ül ott, bármi történjék, nem veszíthet, ezen a ponton már simán mondja azt nagyvonalúan, hogy akkor besegít Huan szegény éhező gyerekeinek az érdekében a saját pénzével.
Hölgyeim és uraim, ezt hívják arrafelé Kartel-pókernek.
A Kartel-póker az egyik legaljasabb szélhámos módszer, amit el kell viselnie a hátán ennek a beteg földgolyónak. A legtöbb áldozat a vagyonából kiforgatva végzi, mert ugye, miután betolja a saját pénzét, valami véletlen folytán mégis veszít, és onnan nincs visszaút, előkerülnek a verőlegények, ha ellenállni próbál. A mexikói rendőrség havi rendszerességgel talál rá veséitől és egyéb szerveitől megszabadított turistákra a helyi sikátorokban, akiknek csak kába emlékeik vannak az előző esti pókerjátszmáról valami nem létező nevű ültetvényessel.
De ezen a ponton én még ott tartok, hogy kínkeservesen erőltetem a bedrogozott agyamat, próbálom kitalálni, hogy a büdös francba fogunk mi innen kikeveredni. Négy vesével és négy lábon.
Az asztalon ezúttal egy tizes, egy jumbó és egy király van. Meg a negyvenezer Márió előtt. Egyértelmű, hogy sorra játszanak. A kérdés, kinél lesz a legnagyobb lap a végén? Dáma ÉS kilenc vagy dáma ÉS ász?
– Hát, ehhez be kell raknom még húszezret – konstatálja Juliet, és látom, túl jól látom az arcán a kapzsiságot, a könnyű pénz reményét. Elvégre azt már magának nyerné, és Huan még bólogat is hozzá, hogy hát bizony, be kell rakni azt a huszat, de hát neki már nincs több, ő csak egy szegény farmer, ez minden pénze. Juliet a ruhája nyaka körül kezd babrálni, amiből tudom, hogy ott hordja a nyakba akasztható erszényét, amiben minden maradék pénze és a hitelkártyája van.
Ekkor eszembe jut a játszmaelmélet egyik alaptétele: ahhoz, hogy nyerj, el kell hitetned az ellenfeleddel, hogy ő áll nyerésre – és tedd mindezt úgy, hogy valójában te kontrollálsz minden körülményt a játszmában.
Vagyis innentől egyetlen esélyünk van: bármilyen őrülten is hangzik, Márió ellen kell fordítanom a saját módszerét. Nekem kell az ő kapzsiságát kihasználnom, és nekem kell vele elhitetnem, hogy totális lúzer vagyok.
– Én adok rá pénzt – emelem fel a kezem. – Sőt, duplázd a tétet nyolcvanezerre, én állom azt is!
Mintha Márió szeme sarka éppen csak megremegne. Vagy csak furcsán csillan meg tekintetében a fény. Az összegyűlt amígók mind feszülten fordulnak felém.
– Ő itt a pókerkirálynő, én bízom benne! – bizonygatom, és ügyelek rá, kellően részeg arckifejezést öltsek.
– Van nálad annyi? – ráncolja a homlokát Juliet.
– Hát nincs, de kiugrunk a bankba, veszünk fel pénzt – mondom.
Erre persze Huan arcán rögtön látom, hogy elbizonytalanodik. Rá kell tolnom még egy lapáttal:
– Most azonnal tegyük borítékba a lapokat! Külön-külön! Lepecsételt borítékokat akarok, amit mi is, meg Márió is aláírunk! – követelem, majd Huanhoz fordulok. – Van széf a házban? Akkor belerakjuk a borítékokat, az összes pénzt, és amint megjöttünk a pénzzel, folytatjuk a játékot!
Azt nem mondom, hogy elsőre, de kellő egyezkedés után Márió belemegy a dologba. Igyekszem minél többször elismételni, hogy hatvanezer dollár, amíg nem viszket kellően a tenyere.
Persze közben az egésszel annyi a célom, hogy kijussunk a sárkány barlangjából.
Természetesen Huan meg még pár alak kocsival visznek vissza a tavernába. Viszont nem jönnek be, az ajtó előtt megállnak. Ami még egy apró, árulkodó jel – nem akarják, hogy bárki is velünk lássa őket. Valószínű ezért sem az izomhegy verőlegény jött velünk, mert az már túl feltűnő lett volna.
– Most pedig rohadt gyorsan kapd össze a cuccaid! – parancsolok rá Julietre, miközben meg alig állok a lábamon, tántorog velem az egész folyosó.
– Mi van? Nem a pénzért jöttünk?!
– Fenéket! Ez az egész egy csapda!
– De hát…
– Pakolj! – szólok rá olyan hangon és olyan arccal, hogy nem mer ellenkezni.
Viszont én már el sem tudok jutni a szobámig, még a fenti folyosón összeesek, úgy kell Julietnek támogatnia.
– Mondom, hogy kiütöttek engem az itallal – magyarázom.
Julietnek van annyi lélekjelenléte, hogy taxit hívjon, és hogy a taverna hátsó ajtajához rendelje oda. Valahogy sikerül bekászálódnom a taxi hátsó ülésére, és még hallom, ahogy Juliet remegő hangon magyarázza a taxisnak, mi történt velünk.
A többire nem emlékszem, mert ekkor kifogy belőlem az adrenalin, elvesztem az eszméletemet.
…
Hát, így találkoztam a barátnőmmel.
Utána napokig ápolt egy hotelszobában, el sem mozdult mellőlem.
A többi meg már, ahogy mondani szokás: történelem.