Szeretem Adamet. Mindent megtennék, hogy végre boldog legyen. Mikor reggelente elmegyek otthonról, mindig abban reménykedem, este jó hírekkel fog várni, elfogadták valahol a jelentkezését, felvették valahová. Még ha nem is mondja, tudom, mennyire szenved szegény a könyvesboltban. Sokkal többre lenne hivatott, és ezzel nem a munkatársait akarom leszólni, mert nagyon aranyos, kedves emberek mind, de Adam… Adam valami másra hivatott. Csak éppen Londonban nagyon nehéz érvényesülni. Ha pedig nem innen származol, vidékről vagy külföldről jöttél, közel lehetetlen. A fémdetektor vijjogása zökkent ki a merengésemből. Már épp indulóban vagyok hazafelé, amikor az iskola bejáratában felállított fémérzékelő kapu bejelez. A biztonsági őr, Mr. Wilkes, ingerült arccal rögtön nyakon csípi a kapuban álló gyereket, a falhoz állítja. Ismerem őt, az egyik hetedikes fiú, Billy Hughes az. Mr. Wilkes ráripakodik Billyre, hogy adja elő, bármi is van nála. Billy persze a fejét rázza, tiltakozik. Odalépek hozzájuk, hogy megakadályozzam a felesleges drámát. – Billy, a fémérzékelő azt jelzi, van nálad valami – veszem elő a lehető legkedvesebb mosolyomat. – Nem, nincs! – tiltakozik a tizenhárom éves kamaszfiú. – Billy, ennek így csak rossz vége lesz… – Hagyja mán’ kisasszony, megvan e’! – morogja Mr. Wilkes, és egy jó tíz centis, összehajtható kést húz ki Billy egyik zsebéből. – Irány az igazgatói iroda, kishaver! – Ez nem kés! – óbégatja Billy. – Azt mondták, nem is fémből van, hazudtak! Mr. Wilkes alkarjára teszem a kezem. Ahogy rám pillant, mélyen a szemébe nézek. Addig állom a pillantását, amíg le nem süti a tekintetét. Úgy. Nagyon jó. Tudja […]
Mikor azt kérdezik, hogyan jöttem össze Juliettel, általában annyit szoktam mondani, épp mindketten a világot utaztuk körbe az egyetem után, és Mexikóban, egy hostelben találkoztunk. Persze Juliet ilyenkor gyorsan kiigazít, valójában megmentettem az életét, amivel az agyamra megy, mert egyrészt nem szeretek kérkedni, másrészt meg már halálra unom a sztorit. Úgyhogy még egyszer, utoljára elmondom, de aztán tényleg nem akarok többet hallani róla, capeesh? Szóval ülök egy lepukkadt Mexikói taverna koszos bárpultjánál és épp egy tequilát nyalogatok, amikor megérkezik egy szőke, napbarnított álomnő és szállást keres. Persze az összes hím rajta legelteti a szemét, de a helyieknek azért tudják, hogy esélyük sincs nála, és azt is megtanulták, jobb békén hagyni ezeket a hátizsákos világutazókat. A csajszi kedvesen mosolyogva, tört spanyolsággal elcseveg a taverna tulajával, kivesz egy szobát, majd miután lerakta a cuccait, lejön, és mivel én vagyok az egyetlen európai, persze velem kezd el beszélgetni. Na, ő volt Juliet Ryan, személyesen. A beszélgetésünket most mellőzném, mert csak az addigi utazásainkról esik szó, ki merre járt, mit látott, hová érdemes menni, ilyenek. A sztori ott kezdődik, amikor egy kifejezetten szimpatikus helyi amígó is odakeveredik hozzánk, és pókerezni invitál minket. Ha a világot járod, általában kapva kapsz az ilyen lehetőségeken. A világjárás magányos szakma, egy-két hónap alatt az ember agyára megy az egyedüllét, és kifejezetten nehézségekbe ütközik a helyiekkel megtalálni a közös hangot. Vagyis Juliettel szívesen csatlakozunk a sarokban ülő társasághoz. Aprópénzért játszanak, az a néhány peso nem számít, még ha valójában nem is vet fel a pénz. Tudni kell, én nem […]
– Elég! – kiáltok rá a kiscsajszikra, és a nyomaték kedvéért az osztályterem plafonjába lövök a pisztolyommal. Erre végre elhallgatnak. Nagy bociszemekkel néznek rám, egymásba kapaszkodva, levegőért kapkodva. Újra nekikezdek a mondandómnak: – A nevem Alexei Shaw, én vagyok az Új Rend vezetője. Maga Ozy küldött, az ő parancsait teljesítem. Mostantól senki nem hagyhatja el az iskola épületét az engedélyem nélkül, az van, amit én mondok. Értettük egymást? A csajszik hevesen bólogatnak. De néhányuk nem bír nyugton maradni: – Te is ide jártál iskolába? – Komolyan ismered Ozyt? – Hány éves vagy? Húsz? Felemelem a SigSauert. Ezúttal már nem kell meghúznom a ravaszt, hogy összekapják magukat. – Mostantól mindannyian az én fennhatóságom alá tartoztok. Az Új Rend frakciójában pedig komoly szabályok vannak, mert csak így érhetjük el a céljainkat. Egy pisszenést sem akarok hallani, ha nem kérdezlek titeket! Érthetően fogalmaztam? A kiscsajszik egyöntetűen bólogatnak. Gyors felfogásúak, meg kell hagyni. Épp ezért választottam ezt az elitiskolát a küldetés helyszínéhez. Az iPademre pillantok. Délután kettő körül jár. A tablet képernyőjén sorra jelennek meg az újabb és újabb video-feedek a város különböző pontjairól. Nem tökölhetünk tovább, haladnunk kell. Odakinn, a gimnázium körül, már biztos gyülekeznek a rendőrök, de amilyen bürokratikus fingfűrészeléssel végzik a munkájukat, még órákba is beletelhet, mire jutunk velük valamire. – Szóval a tanítást ezennel berekesztjük – emelem fel a hangomat. – Eleget mosta az agyatokat a közoktatás, ideje végre elkezdenetek gondolkodni. Mert az Új Rend tagjaként pontosan ezt fogom elvárni tőletek: minél több kreativitást és újszerű ötleteket! Ekkor lövések dördülnek […]
Látom, észrevettél. Ha már ennyire nézel, gondoltam, közelebb ülök hozzád. Nézz meg jobban. Rendező vagyok egy színházban. Talán ismered: a Globe-ban. Ahol Shakespeare adott elő. Legutoljára a Szentivánéji álmot rendeztem. Mindenki ki volt akadva a durva bujasággal ábrázolt erotikán. A dugáson. Holott a Szentivánéji álom pont erről szólt: dugtak a színpadon. A királynő a szamárral. Az egyik szerelmespár tagja a másik szerelmespárét, és fordítva. Dugott benne mindenki mindenkivel. Hatalmas botrány volt már Shakespeare idejében is. Majdnem minden írásos feljegyzést sikerült róla megsemmisítenie a királyi családnak, de azért kitudódott az utókor számára. Hiába szégyellték őt. A nép imádta. Ezért rendeztem meg így. Mielőtt megkérdeznéd, igen, imádom a szexet. És igen, akár veled is, ma, itt, este. Csak rajtad múlik. Én nem kötöm le magam a régimódi erkölcsök szerint. Nem hiszek a házasságban. Az államnak semmi köze a magánéletemhez. Ne ők mondják meg, kivel kefélhetek és kivel nem. Nincs párkapcsolatom. Nem is akarok. Élvezem a hosszú jógaórákat, és hogy feszes a seggem. Hogy nincsenek körülöttem idegesítő gyerekek. Helyette olyan partikra járok, ahol mindent megadunk egymásnak. Mindenki szeret mindenkit. De ha mégsem, megmondod, és ő továbbmegy. Nincs fennakadás. Szeretek egyszerre több férfivel kefélni. Kettő is jó, de a három az igazi. Vegyenek körbe. Feszüljenek nekem. Érezzem az izmaikat. Érezzem, ahogy engem akarnak. És érezzem, ahogy egymást is akarják. A fiatal, huszonéves színészfiúcskák a kedvenceim. Harmincévesen szerintem még simán megengedhetem. Nekem kellett a Szentivánéji álom nagyjelenetét élőben megmutatnom nekik. Eljátszottam a két fiú ölében pontosan azt, és úgy, ahogy a Mester megkívánta. Nem mondhattak […]
Vagy tucatszor végigjátszottam már az apokalipszist, és eddig mindig sikerült nyernem. Tök mindegy, hogy zombik, földönkívüliek, atombombák vagy földönkívüli zombi atombombák okozták, én keresztülverekedtem magam az egészen. Közben persze még az ügyeletes jónőt is megmentettem, ha lehetett. Persze mindez még az egyetem alatt volt, Bristolban. Azóta már rohadtul nem volt időm a játékokra. Nemhogy azt nem derítettem ki, ki rabolta el a fiamat a Fallout 4-ben, de még Turnbull Valley-ből sem sikerült kijutnom a State of Decay-ben. Éppen ezért amikor a londoni metrók egymás után gyulladtak ki és az állomások sűrű füstoszlopokat kezdtek eregetni, én fejben már össze is szedtem, mire cserélem a rendszergazdai ingemet odahaza: túrabakancs, oldaltáska, hátizsák, biciklis maszk, taktikai szemüveg. Ezeken túl csak a legfontosabb felszerelések: antibiotikum, kovakő, alumíniumedény, babkonzerv, rizs, hálózsák, éjjellátó kamera és szamurájkard. Ami mind bekészítve várt odahaza a szekrényben, tehát egyetlen dolgom volt csak, hazajutni Canary Wharfra. Na és ez, ez az, ami egyetlen számítógépes programban sincs benne. Az a jelenet, hogy két órát állok egy helyben a Trafalgar Square-nél a kocsimmal, és egész konkrétan NEM JUTOK SEHOVA, az valahogy az összes játékból kimaradt. A rohadék fejlesztők erre sosem gondoltak, mi? Be kell látnom, nem fogok hazajutni. Csak állok itt két rohadt taxi között, ott legelöl, a téren, a vörös buszok semerre sem mozdulnak. Talán a sofőrökön kívül nincs is senki rajtuk. Vagy talán már a sofőrök is rég leléptek… Ez az a pont, ahol elegem van a törvénytisztelő polgári létből. Én ugyan nem leszek az a csontváz, akit húsz év múlva megtalálnak […]
– Még egyszer kérdem: hol van a fia, Habib? – Nem érteni, nem érteni! – rázza a fejét hevesen az iráni férfi a tömbház akárhányadik emeleti lakásának ajtajában. Összeszorítom az állkapcsom, keményen nézek a szemébe. Illetve sokkal inkább az arcába csak, mert a vékony, szakadt ruhás ember zavartan süti le a szemét, egyre csak a fejét ingatja: – Nem érteni, nem érteni! Pontosan tudom, hogy hazudik. Először én sem hittem el, de elég hozzá egy-két év a rendőri kötelékben, és az emberben kifejlődik ez a képesség, egyszerűen csak tudod, mikor hazudnak neked. Gondolom azért, mert annyiszor kell feltennünk ugyanazokat a kérdéseket, hogy megtanuljuk, mik a bevett válaszok, hogy viselkednek az őszinték és a hazudók. Nos, Mr. Amir Behbahani épp hazudik. Pontosan érti, mit kérdezek. Pontosan tudja, hol van a fia, csak nem akarja elmondani. Sőt még azt is tudja, hogy tudom, hogy hazudik, de még ez sem érdekli őt. Ahogy az is biztos, azért nem néz a szemembe, mert nő vagyok, ráadásul fekete, és valójában csak az ellenszenvét, az utálatát akarja rejtegetni. Utálom, hogy ezen a ponton a rendőri protokoll értelmében tehetetlen vagyok. Nem ordibálhatok vele, nem verhetem a falba a fejét, nem szedhetem ki belőle, hogy hol van a rohadt kis fiacskája. Ráadásul még ha meg is próbálnám, egy percen belül idefenn lenne a főnököm a kocsijából, és ő maga akadályozná meg, hogy kiszedhessem belőle. Szóval marad a standard protokoll: – Rendben van, Mr. Behbahani. Tájékoztatom, ha visszatart bármi információt, azzal ön is bűnrészessé válik, egytől három évig terjedő […]
Az életem maga a pokol. Már évek óta az. Ahogy elengedem Kate élettelen testét, tényleg nem érzek semmit. A vértől lucskos ing hidegét, azt igen, de érzelmeknek még a nyomát se. A feje hátranyaklik, nagyot koppan a lépcső kövén. Szivacsos, tompa hang – ilyet hallottam már, mikor a fiaim beverték a fejüket kiskorukban. Akkor mindig éktelen visítás követte, de most csak néma csend. Csend, őrjítő csend, egy halott nő és egy összeomló metropolisz csendje. Felpillantok Kate kifejezéstelen arcáról, és a látásom elhomályosul. Nem könny, csak vér csordult a szemembe. Reflexből emelem fel a kezem, hogy kitöröljem, és ekkor veszem csak észre, hogy egy meleg tárgyat szorongatok az ujjaim között. Füstszag csapja meg az orrom. A fém még meleg. Sötét acél. Csak ekkor áll össze, egy pisztoly az… Hogy a francba került ez hozzám? Kamaszkorom óta nem tartottam fegyvert a kezemben. Nagyapám, aki még harcolt a Második Világháborúban, elvette tőlem, és összeszidott érte. „A fegyver szörnyű dolog”, mondta a maga egyszerűségével. „Akkor miért tartod a padláson?” vágtam vissza. Erre csak a fejét csóválta, én meg nem értettem őt. Felemelem a fejem és körbenézek. Egyesével sorra veszem az előkertben holtan heverő alakokat. Mintha csak néhány részeg disznó épp nálunk dőlt volna ki pihenni. Viszont Kate most halott. A feleségem. Halott. Amit vagy ezerszer kívántam az elmúlt évek során. Hogy dögöljön meg ez az egoista kurva. Mert pokollá teszi az életemet. De ha az eddigi életem pokol volt, akkor ez mi? Mi ez most? Mi történik körülöttem? Ki vagyok én? Kicsoda Jake Burgess? […]
Dr. Feldman, a közgazdaságtan nagy hírű professzora épp a következő eszmefuttatásánál tart: – …minekutána Greiner növekedési modelljének deszkriptív keretrendszerében a szervezet méretét a szervezet életkorával vetjük össze, jól meghatározható, általános ciklusokat kapunk, amelyek minden vállalatra igazak… – A Greiner-modell teljesen hibásan látja a szervezetek fejlődését – robban ki belőlem, mert már nem bírom visszatartani. Odalenn, a katedrán a prezentációjával bíbelődő dr. Feldman keze megáll a levegőben. Nagyot sóhajt, ahogy rám emeli a tekintetét. A szemében egyértelmű neheztelés. – És mégis miben téved a Greiner-modell, drága kisasszony? Körbepillantok. A harmadéves egyetemisták feszülten figyelnek engem. Néhány fiú a szemét forgatja. Én is felsóhajtok, majd felvilágosítom őt: – Ott, hogy a kapzsi embert teszi meg a modell alapjává. Aki egyre többet és többet akar magának. Ezzel szemben az altruista szervezetek, mint mondjuk egy méhkaptár, nem engedelmeskednek a Greiner-modellnek. Dr. Feldman először csak néz. Kábé lefagy az arca vigyor közben, már-már látom, ahogy fájdalmasan pörögnek a gondolatai, de egyre csak az jön ki a monitoron: ’NEM ÉRTEM’. Ezért végül mihez folyamodik, na mihez? A hárítás legfőbb eszközéhez, a humorhoz: – Az emberek viszont nem méhek, kisasszony. Az kéne még, hogy egyetlen méhkirálynőnek engedelmeskedjünk! A harmadikosok persze nevetnek a hülye poénján. – Pedig akkor már előrébb tartanánk a társadalom újraszervezésében, mint a Greiner-modell – vágok vissza neki. Ezen bezzeg senki sem nevet, halálos csend ereszkedik az előadóteremre. Dr. Feldman, mintha meg sem hallotta volna, a prezentációjával kezd újra szöszmötölni. Remek, már megint én vagyok a nap botrányának kirobbantója. Persze mire számítottam? Pontosan tudtam, hogy be […]
Kifejezetten rühes, visszataszító helynek gondolom Londont. A zárt utcáival, az uniformizált életeivel egy robotországra hasonlít. Itt mindenki csak robotként pörög előre. Legtöbben azt sem tudják miért. Vezetve vannak folyamatosan, a pökhendi kiskirályaik által. Láttam a világot. Olyan helyeken fordultam meg, ahol kevesen. Háborúkat láttam. Belülről. Van, amelyikről nem is tudtok, mert ők nem akarták. Mi viszont azt is megcsináltuk. Kokainbárók. Al-Kaida vezérek. Vagy éppen az ISIS kiképzése. Mindegy volt. Amire parancsot kaptunk, azt teljesítettük. Volt, hogy egyszer felmentünk az Alpok legtetejére, ahol különleges, az ultraibolya sugárzástól mutálódott havasi gyopárokat kellett beszereznünk. Olyanokat, amiket ötven éve nem látott senki. Megcsináltuk azt is. Most azt hiszed, ez a fazon megőrült. Összeesküvés-elméletekről hadovál. Hiszen egy pocakos, negyvenes fazon vagyok csak, idétlen vigyorral az arcán. Akkor jó. Az azt jelenti, megtévesztett téged a látszat. Már nem is tűnök veszélyesnek. Elengedheted magad. Valószínű ezért sikerült egyszerűen csak besétálnom a forradalmát vívó Egyiptomba. Mert azt hitték a begőzölt arabok, hogy csak egy ostoba turista vagyok. Nevettek rajtam, kigúnyoltak, semmibe vettek. Tökéletesebb álcát el sem tudtam volna képzelni. Nade, ha visszakanyarodunk a felvetésemig, jöhet a kérdés, ha ennyire utálom ezt a várost, mégis mit keresek itt? Egy megbízómmal tartózkodom itt. Akár évekig is. Ameddig ő úgy kívánja. Nagyon kedves, elbűvölő hölgy. Dame Sybil Arkwright a neve. Talán már hallottál róla. De ha nem, az is mindegy. Tele van a tököm Londonnal. Jobban, mint Kairóval volt. Ott legalább történt valami. Volt egy teljesítendő küldetés. De itt… Unalmasak az emberek. Még a fáradságot sem veszik, hogy meg akarjanak érteni […]
Én vagyok az, akit nem is látnak. Nekem nincsenek érzéseim. Elrejtettem mindet előlük, olyan mélyre, hogy sose találhassák meg. A nevem William Burgess. A Burgess-klánból. Az őseim évszázadokra visszamenőleg lekövethetőek. Legalábbis nekem sikerült kinyomoznom. Van időm, mert a családom épp megölni készül egymást. Apám egy roncs. Anyám egy neurotikus hárpia. A bátyám egy agresszív tahó. És még ők mondják rám, hogy Asperger-szindrómás vagyok. Mert mindent elsőre megjegyzek az iskolában. Valójában azt nem értem, a többi gyerek miért olyan hülye és figyelmetlen, hogy nem jegyzik meg, amit a tanárok egy óra alatt háromszor elmondanak. Én már a másodiknál is unom halálosan. Viszont így legalább van időm azt csinálni, amit csak akarok. Ilyenkor az elmémbe menekülök. Előveszek információkat, emlékeket, és az összefüggéseket vizsgálgatom. Hogy az őseink skót meg angol harcosok voltak, akik évszázadokon át ölték egymást. Vagyis gyilkosok gyilkosainak a gyerekei vagyunk. A vérünkben van az ölés, de megállás nélkül korlátozzuk. Ezért nemcsak a családom, de az egész elbaszott London is robbanásig feszült. Bármikor kész a robbanásra, elég egy szikra is. Egy rosszul sikerült focimeccs. Egy letartóztatott kamaszgyerek, aki véletlenül drogokkal üzletelt. Vagy épp Allah szeme nézett le rájuk. És én, William Burgess, mindeközben éjszakákon át programozom a gépemen. Már hétévesen mindent tudtam róla. Szétszedtem-összeraktam, felépítettem a rendszereket. Apám nem is értette, mit csinálok – viszont rögtön befektetett a számítógép-bizniszbe. Hogy nem jött össze, az az ő hibája. Nem hallgatott rám. Tízévesen kezdtem el programozni végül. Könnyen megértettem az algoritmusok nyelvét. Átláttam a hatalmas összefüggéseket, a fraktálok ismétlődő rendszerét a hálózatban. A […]