Dr. Feldman, a közgazdaságtan nagy hírű professzora épp a következő eszmefuttatásánál tart:
– …minekutána Greiner növekedési modelljének deszkriptív keretrendszerében a szervezet méretét a szervezet életkorával vetjük össze, jól meghatározható, általános ciklusokat kapunk, amelyek minden vállalatra igazak…
– A Greiner-modell teljesen hibásan látja a szervezetek fejlődését – robban ki belőlem, mert már nem bírom visszatartani.
Odalenn, a katedrán a prezentációjával bíbelődő dr. Feldman keze megáll a levegőben. Nagyot sóhajt, ahogy rám emeli a tekintetét. A szemében egyértelmű neheztelés.
– És mégis miben téved a Greiner-modell, drága kisasszony?
Körbepillantok. A harmadéves egyetemisták feszülten figyelnek engem. Néhány fiú a szemét forgatja.
Én is felsóhajtok, majd felvilágosítom őt:
– Ott, hogy a kapzsi embert teszi meg a modell alapjává. Aki egyre többet és többet akar magának. Ezzel szemben az altruista szervezetek, mint mondjuk egy méhkaptár, nem engedelmeskednek a Greiner-modellnek.
Dr. Feldman először csak néz. Kábé lefagy az arca vigyor közben, már-már látom, ahogy fájdalmasan pörögnek a gondolatai, de egyre csak az jön ki a monitoron: ’NEM ÉRTEM’. Ezért végül mihez folyamodik, na mihez? A hárítás legfőbb eszközéhez, a humorhoz:
– Az emberek viszont nem méhek, kisasszony. Az kéne még, hogy egyetlen méhkirálynőnek engedelmeskedjünk!
A harmadikosok persze nevetnek a hülye poénján.
– Pedig akkor már előrébb tartanánk a társadalom újraszervezésében, mint a Greiner-modell – vágok vissza neki.
Ezen bezzeg senki sem nevet, halálos csend ereszkedik az előadóteremre. Dr. Feldman, mintha meg sem hallotta volna, a prezentációjával kezd újra szöszmötölni.
Remek, már megint én vagyok a nap botrányának kirobbantója.
Persze mire számítottam? Pontosan tudtam, hogy be kellett volna inkább fognom a szám. Az mindig bejön. Csendben ülöm hát végig az előadás további részét, ami – mivel egy hibás modellre épül – innentől tökéletesen hasznavehetetlen téveszmék sora. A többiek persze attól még buzgón jegyzetelik le a marhaságokat.
Ezt bezzeg nem reklámozták, amikor Oxfordba csábítottak. Csak a porhintés meg a Harry Potter maszlag. Az, hogy senki sem fog megérteni engem és tök magányos leszek, valahogy fel sem merült bennük.
Szar ügy tizenkét évesen közgazdaságtant hallgatni az oxfordi egyetemen.
Mivel az előadás számomra elvesztette relevanciáját, inkább előveszem a tabletem és belépek az Elysium Hálózatba. 135 olvasatlan levél fogad, bár ma reggel már rendet raktam az üzeneteim között. Lefuttatom az AI asszisztenst, ami a 135-ből 74-et magától lerendez; irreleváns fórum-hozzászólásokat, időpont-egyeztetéseket, köszönőleveleket. A maradék 61 levelet fontossági sorrendbe rendezem. Mindet, ami nem 10-es prioritású, továbbítom a segítőimnek; így már csak 17 üzenetem marad.
Végigfutom a listát.
Megkaptam a leellenőrzött statisztikákat, amik a délutáni webes előadásomhoz fognak kelleni. Van még néhány levél, ahol a segítőim lelkendeznek azon, hogy már több mint 25 ezren jelezték a részvételi szándékukat. Visszaírok nekik, hogy soha többé ne merjenek 10-es prioritást adni az ilyen üzeneteiknek, mert így az AI nem szűri ki azokat. Aztán törlöm a leveleiket.
Tovább megyek. Jött egy üzenet Alexeitől, amiben a Channel4 tévécsatornás küldetés stratégiáját fejtegeti. Ezzel is csak annyi a dolgom, hogy leokézom, megsimogatom a buksiját – maximálisan bízom Alexeiben, teljesen felesleges beleavatkoznom a haditerveibe.
Értesítőt kaptam arról, hogy egy Jack Malvern nevű srác eseményt szervez a British Library elfoglalására, és már százötvenen jelentkeztek rá. Az Elysium önmagától százötven főre javasolta a minimálisan szükséges létszámot, amennyinél az esemény elindulhat, de nekem, mint az Új Rend vezetőjének, minden ilyen nagyobb szabású eseményt jóvá kell hagynom.
Megnyitom magát az eseményt az Elysiumban. Alig két napja indította ez a Jack, ami szép. De 150 fő a British Libraryra szerintem kevés, plusz ez is stratégiai kérdés. Ezért átállítom Alexei hatáskörébe az ügyet, döntsön ő.
Ekkor William Burgess leveléhez érkezek. Na, ez már nekem való feladat. Will azért írt, mert elkészült a szatelit-uplink fordítóprogrammal, amin már egy hete dolgozott. Ő maga ugyan a Vörösök frakciójához tartozik, de ez már messze az egyes frakciók hatáskörén túlmutató ügy. Will egymaga semmit sem tudna kezdeni a programmal.
Az Új Rend viszont már szervezi az eseményt a greenwichi reléállomás elfoglalására – becsatolom gyorsan az esemény résztvevőinek a programot, hogy ezzel is motiváljam őket. Aztán gyorsan meghívom a Hekkerek pár nagyágyúját, ellenőrizzék le, biztosan jó-e William kódja. Végül az egyik segítőmnek, Bruce-nak adom át a küldetés felügyeletét, innentől már nincs rám szükségük.
Ekkor diszkréten vibrálni kezd a tabletem; újabb üzenet érkezett.
Néhányan a közelemben ülők közül felém pillantanak. De nem szólnak, szerencsére eszük ágában sincs ezzel megakasztani az előadást. Az események szervezéséből visszalépek az üzeneteim közé – és ekkor kihagy a szívverésem.
Ozy az. Csak ennyit írt:
„Hogy haladsz, Elisha drágám?”
A neve előtt még ott a zöld jelzés, hogy be van jelentkezve a Hálózatba. Sietve írok vissza neki, mielőtt még eltűnne:
„Minden a terv szerint halad. Senki sem állíthatja meg a vihart.”
A szívem a torkomban dobog, miközben a válaszára várok.
„Mindig is csodáltam a lelkesedésedet. Ideje lenne pihenned is végre. Szerintem megérdemled.”
Érzem, ettől teljesen kivörösödik az arcom. Ez igazán kedves tőle, hogy ilyen figyelmes.
„Nem vagyok fáradt”, írom vissza. „Majd pihenek, ha végeztünk.”
„Ennek sosem lesz vége, ugye tudod?”
„Igen, tudom.”
„Kezded túl komolyan venni az egészet. Gondoltál már rá, hogy abbahagyod?”
Nem értem. Olyan, mintha el akarna bizonytalanítani. De miért tenné ezt Ozy? Egyetlen racionális választ tudok csak elképzelni, és az az, hogy tesztel. Ezzel teszteli, megbízhat-e bennem. Gyorsan témát váltok:
„Holnap reggel megyek Londonba, csatlakozni a többiekhez. Te is a városban leszel?”
Elküldöm, de percekig nem érkezik válasz.
„Ha kitört a Forradalom, találkozhatok veled végre személyesen?”, írok rá megint.
„Meglátjuk”, írja végül.
Aztán gyorsan ’elfoglalt’-ra állítja az állapotát, hogy ne tudjak írni neki.
Mindig ezt csinálja, de én türelemre intem magam. Elképesztően sok feladata lehet, még nálam is több, hiszen neki mindent kézben kell tartania. Elvégre ő a Forradalom szellemi vezetője. Persze hogy nem árulja el a kilétét, még nekünk, a frakciók vezetőinek sem. Az túl nagy kockázatot jelentene.
Ingerülten felsóhajtok. Olyan hangosra sikeredik, hogy dr. Feldman halálra váltan énrám szegezi a tekintetét. Én zavartan nézek rá, beletelik pár másodpercbe, mire leesik, attól fél az öreg, már megint kritizálni akarom, amit mondott.
– Igen, kisasszony?
– Ó, semmi, folytassa csak! – mondom, majd biztatásként előveszem a legártatlanabb tizenkét éves mosolyomat.
