Szeretem Adamet.
Mindent megtennék, hogy végre boldog legyen. Mikor reggelente elmegyek otthonról, mindig abban reménykedem, este jó hírekkel fog várni, elfogadták valahol a jelentkezését, felvették valahová. Még ha nem is mondja, tudom, mennyire szenved szegény a könyvesboltban. Sokkal többre lenne hivatott, és ezzel nem a munkatársait akarom leszólni, mert nagyon aranyos, kedves emberek mind, de Adam… Adam valami másra hivatott. Csak éppen Londonban nagyon nehéz érvényesülni. Ha pedig nem innen származol, vidékről vagy külföldről jöttél, közel lehetetlen.
A fémdetektor vijjogása zökkent ki a merengésemből. Már épp indulóban vagyok hazafelé, amikor az iskola bejáratában felállított fémérzékelő kapu bejelez. A biztonsági őr, Mr. Wilkes, ingerült arccal rögtön nyakon csípi a kapuban álló gyereket, a falhoz állítja. Ismerem őt, az egyik hetedikes fiú, Billy Hughes az.
Mr. Wilkes ráripakodik Billyre, hogy adja elő, bármi is van nála. Billy persze a fejét rázza, tiltakozik.
Odalépek hozzájuk, hogy megakadályozzam a felesleges drámát.
– Billy, a fémérzékelő azt jelzi, van nálad valami – veszem elő a lehető legkedvesebb mosolyomat.
– Nem, nincs! – tiltakozik a tizenhárom éves kamaszfiú.
– Billy, ennek így csak rossz vége lesz…
– Hagyja mán’ kisasszony, megvan e’! – morogja Mr. Wilkes, és egy jó tíz centis, összehajtható kést húz ki Billy egyik zsebéből. – Irány az igazgatói iroda, kishaver!
– Ez nem kés! – óbégatja Billy. – Azt mondták, nem is fémből van, hazudtak!
Mr. Wilkes alkarjára teszem a kezem. Ahogy rám pillant, mélyen a szemébe nézek. Addig állom a pillantását, amíg le nem süti a tekintetét. Úgy. Nagyon jó. Tudja csak, ki a főnök.
Billy sírásra görbült szájjal engem figyel.
– Billy, tudom, hogy te nem vagy ilyen fiú – mondom. – Mire kell neked ez a fegyver?
– Önvédelemre – morogja Billy. – Miss Ryan is tudja, milyen hely Barnsbury.
– Igen, tudom – biccentek, és közben összeszorul a szívem. – Az iskolába mégsem hozhatsz fegyvert magaddal.
Billy összeszorítja a száját, dühösen néz fel rám. Legszívesebben összeborzolnám a haját a kis pimasznak, de még időben észbe kapok. Az új iskolai szabályok értelmében még hozzá sem érhetünk a gyerekekhez, a szüleik már ennyiért feljelenthetnének zaklatásért.
– Mr. Wilkes most el kell, hogy rakja a kést – mondom. – Ez a szabály. Legyél okos, és gondolkodj legközelebb. Értettük egymást?
– Értettük – hümmögi Billy. Fájó pillantást vet a késére, amiért ki tudja, mennyi zsebpénzt adott valami camdeni suttyónak, aki ráadásul jól át is verte.
– Ma mán’ a tizedik vót – morogja a biztonsági őr. – Mér’ hagyja futni?
– Mert az erőszak sosem célravezető – válaszolom, majd elköszönök tőle. Nem érdekel a mélyröptű eszmefuttatása arról, hová is tart a társadalom. Csinálja, amit mondok neki. Ahogy a gyerekek is mind szót fogadnak nekem. Csak érteni kell a nyelvükön.
Több tucat emberrel összezsúfolódva zötykölődöm a metrószerelvényben. Mindenhol fásult, megfáradt arcokat látok, mindenki alig várja, hogy hazaérjen végre a saját kis kuckójába.
Ilyenkor elgondolkodom, mit is keresek én Londonban, miért nem mentem egy vidéki iskolába tanítani, ahol jó a levegő, közel a természet, és a gyerekek sem ennyire sérültek, talán. Bármikor válthatnék, még harminc se vagyok, nem köt ide semmi…
…kivéve Adam.
Adam, aki az antropológusi diplomájával máshol semmihez se tudna kezdeni, az összes nagy intézmény és a hozzájuk kapcsolódó ösztöndíjak mind itt vannak, ha a saját szakterületén szeretne elhelyezkedni, itt kell lennie. És én érzem, hogy Adam milyen sokra hivatott, milyen csodálatos elme. Ahogy egy-egy gyereken megérzem, úgy rajta is. Olyan egyedi meglátásai vannak, annyira másként tudja szemlélni a világot, néha teljesen elképedek.
Persze önmagától már rég elmenekült volna; ha én nem győzöm meg, talán nem is költözött volna velem a fővárosba. Meghúzta volna magát a szülővárosában, az anyja házában, és könyvtárosként végzi, mint megannyi pályatársa.
Tudom, mi a jó neki, és ha heti rendszerességgel veszik is össze velem, akkor is el fogom érni, hogy megcsinálja a karrierjét.
Esélyt kell adnia magának.
Esélyt kell adnom neki.
És nem azért, mert pofátlanul jóképű vagy mert jó összebújni vele, hanem mert hiszem, hogy jobbá tudja tenni a világot valami felfedezéssel, egy tudományos könyvvel vagy hasonlóval. Még fiatal, nagy karrier állhat előtte. És akkor viszont mit számít az a néhány év, amit emiatt kell itt eltöltenem? Ki tudja, pár év múlva lehet, hogy az Amazonas medence törzseit fogjuk együtt vizsgálni, vagy Afrikába települünk. Mindig is szerettem volna a gyarmatokra költözni.
Igazából a világ végére is elmennék vele.
A Northern Line egészen a Hampstead metróállomásig visz, onnantól gyalog kell mennem hazáig.
Szeretem ezt a tízperces sétát a szép, rendezett házak között. Ez egy egészen más környék, mint ahol tanítok. Az itteni gyerekeknek egészen biztosan nem kell késsel járkálniuk az utcákon. Néha elnézem a jómódú anyukákat, ahogy a babakocsijaikkal üldögélnek egy-egy kávézó teraszán, és arról álmodozom, egy nap én is ilyen gondtalanul ülhetek ott. Elvégre egy egyetemi professzor felesége megengedheti magának.
Megállok a sarki kisboltban, veszek tejet, kenyeret meg pár apróságot. Adam ma nem dolgozott, és kizárt, hogy kidugta az orrát a lakásból.
Felsétálok a Parliament Hill Roadon a platánfák alatt, és felpillantok, vajon ég-e a lakásunk ablakában a villany. Csak halvány fényeket látok, ami azt jelenti, a nappali kanapéjára gubózott be a laptopjával.
Engem ettől az egyszerű látványtól is öröm tölt el. Az emberek annyira nem tudnak örülni az apró pillanatoknak, és ez a pillanat annyira szép. Mert ég odafenn a lámpa. Mert nem egy üres lakásba érkezem haza. Mert vár rám valaki, aki szeret.
Felmegyek a nyikorgó falépcsőn a harmadikra, a legfelső emeletre, közben előveszem a kulcsomat. Ahogy kinyitom az ajtót, rögtön meglátom őt az előszobán és a nappali ajtaján keresztül, ahogy ott ül a gépével, kócos hajjal, egy szál melegítőnadrágban. A motoszkálásom hangját hallva ő is felpillant, és látom az arcán, rögtön zavarba jön.
Ahogy elindulok felé, gyorsan lehajtja a képernyőt, hogy véletlenül se láthassam, min ügyködik. Persze úgyis tudom, hogy cikkeket olvas vagy a Facebookon lóg, és nem az önéletrajzát küldözgeti.
De ahogy a szemébe nézek, nem tudok haragudni rá.
– Helló, idegen! – köszönök neki mosolyogva.
