Ha ennyire utálom Londont… akkor mi a francnak ülök a Camden Town-i metróállomás lépcsőjén naphosszat?
Mondhatnám, hogy nincs jobb dolgom. Mondhatnám, hogy lenézem a megállás nélkül vonuló embertömeget, amiből pont elég pénz hull a lábam elé ahhoz, hogy kajára meg fűre fussa belőle. Vagy mondhatnám, hogy azért ülök itt, mert én vagyok a legerősebb és az összes csövest sikerült megvernem vagy elkergetnem.
Egyszer egy öregasszony leállt és kedvesen kérdezgetni próbált:
– Fiatalember, hát miért ül itt? Miért nem megy tanulni, vagy dolgozni inkább? Hiszen még maga előtt az egész élet!
Az öreglány valószínű nem látta át a lényeget.
Gyanítom, az ő apja nem lépett le a kurva anyja mellől, neki nem volt pokol az egész gyerekkora. Sőt ahogy a naftalinszagú lila kabátkáját elnéztem, fogalma sem lehetett róla, milyen nulla lehetőséggel nekilátni annak a kibaszott életnek, ami még előttem állt. Akkor, ott, kedvem támadt volna benyomni a fejét egy zsák kokainba, aztán megfuttatni valamelyik lepukkadt ázsiai kuplerájban, hogy aztán egy hét múlva én kérdezzem vigyorogva, na, mihez akar kezdeni az életével?
A sors fintora, hogy ezek a rohangászó mókusok itt körülöttem, na, ezeknek fingjuk sincs a valódi életről. Alvás, munka, alvás, lakbér, hitelek… asszem többet tanultam meg itt a lépcsőn ülve az életről, mint ők valaha is tanultak a puccos főiskoláikon meg egyetemeiken.
Jobbra pillantok, és elnézem a pékségben robotoló két kelet-európai csajt. Öt-hat évvel lehetnek nálam idősebbek, a húszas éveik közepén, de már most leharcolt az arcuk attól, hogy naphosszat pakolják a vonuló tömeg elé a kakaós sütit meg a tonhalas szendvicset. Vajon tényleg ennyire szar kell legyen a helyzet Kelet-Európában? Illetve milyen életük lehetett ezelőtt, hogy megérje óránként szaros öt fontért kidolgozniuk a belüket?
Mondhatnám, hogy ingyenélő rohadék vagyok, mert amíg ők havi nyolcszáz fontokért nyomorognak valami tömegszálláson, addig nekem ott az önkormányzati lakás. Ja, az önkormányzati lakás, ahol anyámat napközben mindenféle pasik dugják. De legalább este béke van. Mire hazaérek, anyám már seggrészegre itta magát, tehát nyugodtan aludhatok.
Kurvára utálom Londont.
Ezért minden reggel elszívok egy spanglit, aztán kiülök ide a metróállomáshoz és figyelem az embereket. Az ostoba vágyaikat figyelem. Az üveges tekinteteiket. Megvárom, hogy lemenjen a reggeli lemming-invázió, aztán tovább figyelek. Ha délután kettőig csak öt rendőrautó megy el az állomás előtt, akkor csendben üldögélek tovább. De ha ötnél több is elmegy, akkor útnak indulok, bevásárolok valamelyik dealertől, aztán elmegyek a közeli iskolákhoz, és terítem az árut.
Már rég kiismertem a zsernyákokat. Ha razzia van, akkor mindenkit behívnak, nincs autó az utcákon. De ha sok a járőrkocsi, az azt jelenti, cél nélkül égetik csak a benzint az ingyenélők, lövésük sincs, mit keressenek.
Igyekszem minél több pénzt elrakni. A tömbházunk tetején, az egyik kéményben csináltam egy rejtekhelyet. Már vagy háromezer font összejött. De én nagyban akarok játszani, és ahhoz sokkal több kell. Sokkal, de sokkal több.
Szóval most csak ülök itt és számolok. Előttem a kéregetős tábla, amit még az egyik öreg csövestől nyúltam le; az anyám szekrényéből kitúrt kalapban már vagy három-négy font lehet. Vigyázok rá, hogy sose hagyjak túl sokat benne, de üres se legyen – fontos a látszat, ha az embernek a tömeget kell programoznia.
Szóval számolok. Már épp elment az ötödik járőr, de még csak délután egy óra múlt. Ebből még bármi lehet. A Holy Trinityben már tegnapelőtt is mindent el tudtam passzolni. De ha az nem megy, fenn a hampsteadi sportpályáknál biztos találok elég vevőt.
A hülyék még nem jöttek rá, hogy azért annyira feszültek meg depressziósak, mert egészséges ember képtelen elviselni a közoktatást. Szóval felmerül a kérdés, ki a betegebb: én, aki elspanglizgatok itt a metróállomásnál, vagy ők, akik önként és dalolva hagyják, hogy a tanárok kimossák az agyukat és engedelmes rabszolgákat neveljenek belőlük?
Persze semmi bajom a rabszolgákkal. Ha nekem kéne birodalmat építenem, én is használnám őket. Csak rossz látni, ahogy azok a kölykök, akik két-három éve még értelmesek voltak, lehetett beszélgetni velük, sorra szürkülnek be, és egyedül a felvételi ponthatárok maradnak a téma.
Emlékszem azokra a hitetlenkedő arcokra, mikor kisétáltam az iskolából. El sem merték hinni, hogy ezt meg lehet tenni. Hogy valaki felállhat az óra közepén, és csak úgy kimehet az épületből. És a legszebb az volt az egészben, hogy senki sem állított meg. Senki. Ami viszont még inkább megmutatja, mennyire nagyon rabságban vannak tartva. Csak a rácsokat már az elméjükön belül húzták fel.
Arcomba fúj a szél, ahogy odalenn újabb metró érkezik az állomásra. A téglafalnak támasztom a fejem, és csak nézem, ahogy a pékségben az egyik csajszi a könnyeit törölgeti. Hamarosan jön az újabb roham, ideje összeszednie magát. Különben ha nem viselkedik, nincs előléptetés, nincs nyaralás valami lepukkadt görög tömegszálláson.
Ekkor elhúz a camdeni főúton a hatodik járőrkocsi.
Vagyis ma sem lesz razzia.
Nagy levegőt veszek, és bár már kezd kiürülni a szervezetemből a fű, mégis megszédülök, egy pillanatra megérzem a testem minden egyes sejtjét, és ettől úgy érzem magam, mint valami kibaszott indiai guru. Simán oszthatnám az igazságot a híveknek. Simán meg tudnám mondani nekik, hogyan cseszik szét az életüket és mit kéne tenniük helyette.
A mozgólépcső tetején megjelennek az első munkás-mókusok. Ezek már a kora reggeli műszak táskás szemű, hazatérő zombijai, akik alig várják, hogy elterülhessenek az ágyukban. Nagyszerű élet. Remek kilátások.
Elvonulnak mellettem, mintha láthatatlan lennék. Egyetlen érme sem hullik le elém, ami érthető – ezek most túl fáradtak ahhoz, hogy szánalmat érezzenek az én kisiklott életem miatt, vagyis a lelki nyugalmukat sem kell megvásárolniuk az elém vetett garasokkal.
Összehajtom a kéregető-táblát. Elveszem a kalapot is, kiürítem a tartalmát.
Már épp felállnék, amikor egy lapos, ezüst színű tárgy puffan oda az ölembe.
Megdermedek.
Az első gondolatom, hogy hozzávágom ahhoz, aki rám dobott valami szemetet, de ahogy odapillantok, egy Samsung tabletet látok meg az ölemben.
Ide-oda kapkodom a fejem, de nem találom, ki lehetett az. Ahogy jött, úgy bele is merült a tömegbe. Talán az az idősebb, vézna alak ott? Vagy az a nagydarab feka nő amarra?
Hiába keresem, nem találom a tablet gazdáját, senki nem néz vissza rám.
Értetlenül veszem kezembe a gépet. Bekapcsolom, és ekkor jön a következő meglepetés: egyáltalán nem a standard kezelőfelület van rajta, hanem valami egészen más grafikájú program. Ahogy a képernyőhöz érek, az megelevenedik, és a következő üzenet jelenik meg rajta:
