Vagy tucatszor végigjátszottam már az apokalipszist, és eddig mindig sikerült nyernem. Tök mindegy, hogy zombik, földönkívüliek, atombombák vagy földönkívüli zombi atombombák okozták, én keresztülverekedtem magam az egészen. Közben persze még az ügyeletes jónőt is megmentettem, ha lehetett.
Persze mindez még az egyetem alatt volt, Bristolban. Azóta már rohadtul nem volt időm a játékokra. Nemhogy azt nem derítettem ki, ki rabolta el a fiamat a Fallout 4-ben, de még Turnbull Valley-ből sem sikerült kijutnom a State of Decay-ben.
Éppen ezért amikor a londoni metrók egymás után gyulladtak ki és az állomások sűrű füstoszlopokat kezdtek eregetni, én fejben már össze is szedtem, mire cserélem a rendszergazdai ingemet odahaza: túrabakancs, oldaltáska, hátizsák, biciklis maszk, taktikai szemüveg. Ezeken túl csak a legfontosabb felszerelések: antibiotikum, kovakő, alumíniumedény, babkonzerv, rizs, hálózsák, éjjellátó kamera és szamurájkard. Ami mind bekészítve várt odahaza a szekrényben, tehát egyetlen dolgom volt csak, hazajutni Canary Wharfra.
Na és ez, ez az, ami egyetlen számítógépes programban sincs benne. Az a jelenet, hogy két órát állok egy helyben a Trafalgar Square-nél a kocsimmal, és egész konkrétan NEM JUTOK SEHOVA, az valahogy az összes játékból kimaradt. A rohadék fejlesztők erre sosem gondoltak, mi?
Be kell látnom, nem fogok hazajutni. Csak állok itt két rohadt taxi között, ott legelöl, a téren, a vörös buszok semerre sem mozdulnak. Talán a sofőrökön kívül nincs is senki rajtuk. Vagy talán már a sofőrök is rég leléptek…
Ez az a pont, ahol elegem van a törvénytisztelő polgári létből. Én ugyan nem leszek az a csontváz, akit húsz év múlva megtalálnak a felderítő csapatok a kocsijában ragadva! Körbepillantok. Elöl kocsisor, hátul kocsisor. Viszont a londoni járdák vannak legalább olyan szélesek, mint Szöulban, ahol jó páran szoktak felhajtani rájuk, a forgalmat kikerülendő. Ráadásul a jelen állapotok miatt (szemben a szöuli járdákkal) alig lézeng itt-ott pár járókelő.
Veszek egy nagy levegőt, összeszorítom a fogam és a gázra taposok. Érzem magamon a többi vezető megbotránkozó tekintetét, de már ez sem érdekel. Vigyorogva hajtok el a dugóban ragadt emberek mellett, agresszíven dudálok rá mindenkire, aki nem takarodik az utamból. Érzek bűntudatot? Aligha.
Egészen a Green Parkig kell így a járdán visszakommandóznom, és ez már ad némi Grand Theft Auto életérzést. De ami még fontosabb: kinn vagyok a sűrűjéből! Útközben megpróbálok alternatív útvonalat nézni a Google Mapsen, de továbbra sincs semmi térerő, esélytelen. Így viszont kábé fel is adhatom azt a tervemet, hogy odahaza felszerelkezzek. Sosem fogok így eljutni a biztonságot jelentő bázisra, ahol huszonnyolc napra elbarikádozhatnám magam a tetőn a zombik elől, esővízen és száraz rizsen élve.
Marad tehát a B terv: ki a metropoliszból, mihamarabb! Vidéken sem a gyilkos vírusok, sem a földönkívüliek nem pusztítanak soha. Ott maximum a túlbuzgó vidéki farmerek kergethetik meg a koreai bevándorlókat, akik „elveszik a munkájukat”. Ami már közel sem olyan grandiózus sztori, mint az apokalipszis, de hát mi mást tudok tenni?
Ekkor már elhagytam Marble Archot, észak felé tartok, kábé közepes dugó mellett. Hirtelen remek ötletem támad, és lefordulok a főútról – egyenesen a legközelebbi bevásárlóközpont felé. Az új terv: mi lenne, ha egy bevásárlóközpontban barrikádoznám el magam? Biztos mások is döntenek majd így, és egy frankó kis túlélő közösség jönne létre a pláza falai mögött. Jó nők, pia, rockzene, és persze a Fallout 4, elejétől a végéig! Vagy ki tudja, át is írhatom a jövendőbeli haverjaimmal multiplayer-üzemmódra, és együtt deríthetnénk fel az atomkatasztrófát túlélt Boston környékét.
A mélygarázs sorompója azonban nem működik. Hiába állok be elé, hiába nyomkodom a jegykiadó automatát, az nem reagál.
De ekkor már csak azért sem fordulok vissza. Mindig is ki akartam próbálni, vajon mennyit bírnak ezek az idegesítő, fehér-narancs műanyag sorompók, hát nekihajtok. A sorompó, nem meglepő módon, egyszerűen csak elhajlik, ahogy nekimegyek.
A bevásárlóközpont garázsában kísérteties csend fogad. Csak itt-ott árválkodik pár elárvult autó. Gyorsan leállítom a motort, és csendben gurulok tovább, amíg viszi a kocsimat a lendület.
Egy feljárattól nem messze, egy oszlop mögött állok meg. A kocsiajtót nyitva hagyom, nem is riasztom be, csak a kulcsot viszem magammal.
Egyenesen az oszlophoz osonok, a mögül mérem fel a terepet. Minden tiszta, a feljárat önműködő üvegajtaján túl nem látok mozgást. Odarohanok hát, jobb híjján a kocsikulcsot szorongatom. A fenébe, hogy még egy baseballütő sincs nálam! De talán, itt a bevásárlóközpontban tudom orvosolni a hiányosságaimat.
Nem kockáztathatom meg, hogy lifttel megyek fel, inkább a liftakna körül tekeredő lépcsőt választom. A betonlépcsőn pár elszórt műanyagzsák, de semmi több. Olyan, mintha ma már ki sem nyitott volna a bevásárlóközpont, csak a tegnap éjszakai állapotok fogadnának engem – másnap délután.
Nagy levegő, nem esek pánikba, megyek tovább. Pont, mintha a State of Decay felderítős misszióját nyomnám. Csendben, halkan, hogy senki se vehessen észre…
A lépcső a földszintre vezet; ahogy kinézek a lépcsőház üvegajtaján, az ajtó hirtelen kinyílik előttem. Mert megfeledkeztem a rohadt mozgásérzékelőről! Először hátraugrom, de utána inkább kióvakodok a földszintre, ha már az ajtó úgyis kinyílt. Sietve pillantok körbe.
Sehol senki.
Konkrétan az egész hodály, a csilivili, négy emeletnyi kirakatával, ÜRES. Egyedül a bódító, vásárlásra ösztönző popzene jön a rejtett hangfalakból, de ettől csak még rémisztőbb az egész helyzet.
Valahol az épület felénél érhettem fel a földszintre, és természetesen halvány fogalmam sincs, merre lehet a sportosztály vagy a szupermarket. A bevásárlóközpont valamelyik végén… de melyikben? Jobbra vagy balra induljak el? Balra vagy jobbra?
Ekkor mégiscsak hangokat hallok. Röhögcsélést, kiáltásokat. Amennyire a visszhang ellenére meg tudom állapítani, jobbról jön – tehát jobbra indulok. Üzletajtótól üzletajtóig. A boltok fele tárva-nyitva, és ahogy haladok előre, egyre durvulnak az állapotok. Először csak széttúrt ruha- és cipőüzletek mellett haladok el, aztán viszont már betört kirakatok jönnek. A padlón mindenütt szétszórt ruhák és dobozok.
A hangok, most már biztos vagyok benne, valahonnan az épület felém eső végéből jönnek. De nem a földszintről, hanem az első emelet magasságából. Mintha mozgást is látnék a korlátokon túl, de még túl messze van, nem tudom kivenni az alakokat sem.
Ekkor meglátok egy biztonsági őrt.
A padló közepén hever. Eszméletlenül, a hasán.
A boltok üvegfalai mellett maradva odamegyek hozzá. Hátha van nála fegyver vagy valami önvédelmi eszköz, villan át az agyamon. De ahogy leguggolok mellé, semmit nem találok rajta. Még kulcsokat sem.
Ekkor az arcába nézek. Olyan… furán eldeformálódott. Mintha nyitva is lenne a szeme, meg nem is, és mintha a feje úgy… belesüllyedt volna a betonba. Tudom, hogy nem kéne, de mégsem tudom megállni. Odanyúlok, készen rá, hogy azonnal elrántsam a kezem, ha meg akarna harapni vagy ilyesmi. De semmi ’ilyesmi’ nem történik, így egy ujjal meglököm a homlokát.
Csak egy pillanatra látom meg, mennyire szét van törve az arca, de már ettől is okádnom kell. Túl optimistán becsültem meg az egészségi állapotát: ez a biztonsági őr bizony totálisan halott, úgy széttörte a fejét. Felpillantok. A harmadikon, a fejem felett, mintha ruhadarabok lógnának a korlátról.
Gyorsan visszahúzódom a fal mellé, az emelet padlójának takarásába.
Valószínű minden épeszű ember most fordulna vissza. Eddig még sosem láttam igazi hullát. De akkor hol szerzek magamnak túlélőfelszereléseket? Vagy élelmet? Annál bénább véget elképzelni sem tudok, minthogy éhen haljak már az apokalipszis legelején.
Kész. Nagy levegőt veszek, összeszedem magam. Ez most egy küldetés, fel kell térképeznem a bevásárlóközpontot. Csak ugyanazt kell csinálnom, mintha a Call of Dutyban lennék. Ja, fegyver nélkül, de hát minden nem lehet tökéletes.
Sikerül eljutnom az épület végébe, ahol már jól beazonosíthatóak a fenti hangok. Többtucatnyian is lehetnek, de nincs hangzavar, csak rövid kiáltások, mintha parancsokat ordítanának oda egymásnak. Plusz feszült röhögések és rikoltások el-elvétve.
A földszint végében viszont csak egy Sainsbury’s szupermarket várakozik. Már láthatóan megdézsmálták a készleteket, a padlón széttört szószos üvegek. Mintha dobálództak volna velük, mert még a közeli mozgólépcső környékére is jutott a vörös masszából. A kasszáknál kajákkal feltornyozott bevásárlókocsik várakoznak – gyanítom, a fentiek hagyták őket hátra.
Csábítóan egyszerűnek tűnik, hogy a mozgólépcsőn menjek fel, még akkor is, ha az áll. De pontosan tudom, tilos kimenni a nyílt terepre, mert akkor azonnal meglátnak, és végem. Így hát vissza kell sétálnom valamennyit, megkeresni az egyik oldalsó lépcsőt, és azon felmenni az első emeletre.
– Hol van Noel? – siet el a lépcsőház üvegajtaja előtt egy alak, épp mikor ki akarnék lesni. Csak annyit látok belőle, hogy kapucni van a fején és LED-képernyő a hóna alatt.
Kivárok, de nem jön senki más. Óvatosan kinyitom hát az ajtót, és kilesek, vajon mi a fene történik odakinn.
A bevásárlóközpont első emeletének végében egy Curry’s számítástechnikai üzletet találok. Az alak, aki épp az imént viharzott el mellettem a monitorral, már a társaival diskurál az üzlet előtt. Az üzlet előtt, ahová a rohangászó alakok tucatjával hordják ki a különféle számítógépeket és laptopokat. Az üzlet előtt, ahol újabb két biztonsági őr hever a padlón.
– Noel! – kiáltja el magát újra az alak, majd hátratolja kapucniját. Legnagyobb meglepetésemre egy alig tizennyolc éves fiú arca kerül elő. – Noel, hová építsük a képernyő-falat?
A kérdést csak úgy a nagy semmibe kiabálja bele, de hamarosan kisétál az üzletből még egy kamaszkölyök. Szőke, szemüveges, vékony alkatú srác. Kezében egy tabletet tart, amin valamiféle tervek lehetnek, mert tekintete elidőz rajta, mielőtt válaszolna:
– Oda, a korlátnak háttal. Akkor könnyebben tudjuk bevezetni az optikai kábeleket. – A Noelnak hívott srác itt egy másik társához fordul: – A szerverparkot pedig itt, a kivetítőktől balra kezdjétek el összeszerelni!
Ahogy végignézek rajtuk, ekkor a kapucnik ellenére is nyilvánvalóvá válik, hogy a bevásárlóközpontot kibelező alakok mindegyike kamasz, húsz évnél biztos fiatalabb. Egyszerűen csak látni az esetlen mozgásukon, a megnyúlt, de nyeszlett végtagjaikon.
Vagyis egy csapat tizenéves kölyök, miután lerohanták az épületet és kinyírták a biztonsági őröket, ahelyett, hogy szétraboltak volna mindent, inkább a fellelhető számítógépeket akarják épp hálózatba kötni.
Az a gyanúm, hogy nem Call of Duty bajnokságot akarnak majd játszani rajta.
Ez az a pont, amikor úgy döntök, inkább nem kockáztatok tovább. Bármire is készüljenek, én inkább nem akarok a biztonsági őrök sorsára jutni.
Megfordulok, és sietve elindulok vissza a garázs felé.
